Lelkes és Kitartó követőim, újra ITT!

Beindulunk újra, téma van bőven, csak az idő kevés, nem ígérgetek, de nem hagyhatom, hogy ez a blog a feledés homályába merüljön.

Tehát

Megért bennem egy olyan dolog, amit eddig nagyon nehezen tudtam megfogalmazni, de úgy gondolom, hogy a legfontosabb útra való lehet egy gyereknek, vagy akár egy felnőttnek is, ezt mindenképpen most ki akarom tárgyalni, és ez pedig a FIGYELEM.

A figyelem rendkívül szűkös erőforrássá vált a mostani világban, mert köszönés nélküli emailekben lökdössük tovább a projekteket, a vacsoránál a telefont nyomkodva próbálunk elszakadni a munkától, miközben alig tudunk valamit arról, hogy ki és miért dolgozik velünk, hogy milyen napja volt a feleségünknek és hogyan érezte magát a gyerekünk, pedig hiába élünk hétmilliárd különböző arccal a Földön, a legbelső motivációinkat tekintve nagyon is hasonítunk egymáshoz.

A figyelem nem szól semmi másról csak hogy időt áldozunk a másik embertársunkra, viszont az idő egy véges kapacitás, és úgy gondolom, hogy a legértékesebb erőforrásunk. Sokan szeretnénk belepakolni ebbe a munkánkat, a családunkat és a saját életünket is, miközben meg akarjuk őrizni a testi-lelki egészségünket és birtokolni akarunk egy olyan vagyont, ami lehetővé teszi a vágyott életszínvonalunkat. Hát azért valljuk be, hogy ez a játék nem olyan egyszerű, de lehet benne fejlődni és a szokásokon változtatni, és szépen ballanszírozni ezen a tengelyen. Akkor van gond amikor ez felborul, és eltolódnak az arányok.

Az elmúlt két hónapban ezt sikerült élesben megtapasztalnom. Mint gyakorló apuka, és mint cégvezetőként is azt tudom, mondani, ha megtanuljuk a figyelmünket irányítani és figyelni a másik emberre, a legnagyobb eredményeket lehet elérni, és egy olyan kötelék alakul ki mind családon belül, mind a munkatársakkal, amire nagyon stabil alapokat lehet építeni. Viszont ehhez, hogy mindenkire jusson elég idő, egy nagyon tudatos és irányított időgazdálkodás kell. Nagyon sokszor magam is azt veszem észre, hogy elveszek ebben a fergetegben, és ÉN mint egyén, visszaszorulok ebben a játékban, mintha már nem én irányítanám a dolgokat. Úgy gondolom két féle ember típus van, egyik aki nagyon tudatosan irányítja az életét, folyamatosan mérlegel és a számára fontosként meghatározott értékek mentén keményen dönt egy-egy helyzetben, a másik pedig, aki teljes mértékben az univerzum áramlására bízza magát és a pillanatnyilag elé táruló helyzetekből igyekszik kihozni a legjobbat. Én valahol a kettő között érzem magam, több a tudatosság, de néha elsodor az ár.

Szóval, kicsit elkanyarodtam, de a Figyelem a legfontosabb, amit egy emberi kapcsolatba adhatok és kaphatok, ezt a fiamnak meg kell tanítsam, és fontos, hogy még kicsi csak az adást tudom csinálni, de érdemes  figyelni a váltásra is amikor már nagyobb a gyerkőc hogy tudatosítsuk, hogy ez a játék akkor működik, ha figyelmet oda vissza adjuk, és így tudjuk fejleszteni a kapcsolatunkat.

Végére linkelek egy videót, senki ne ijedjen meg, nem csípem ezt a Szabó Péter fazont csak magyar fordításban nála találtam meg Jay Shetty videóját, ez a srác szerzetesnek állt és megpróbálta rendszerezni maga körül a gondolatokat, mára az egyik legnagyobb online inspirátor (de hülye szó ez), lényeg hogy vannak érdekes tartalmai, amik elgondolkodtatók.

Az elmúlt két hónapomban megtanultam az idő, és a figyelem fontosságát, mert olyan sokat kellett dolgoznom, és sokszor egyszerre 3-4 helyen kellett volna lennem, azaz a time managmentem összeomlott jó párszor, ahogy ezt említettem is. De mind ez kellett ahhoz, hogy rendszerezzem az életemet, és átgondoljam, hogy kire mennyi figyelmet azaz időt szánok. A minap olvastam egy nagyon jó hasonlatot, amivel zárom a mai blogot. 

Ha egy fa törzse vagyunk, akkor lehetnek olyan kapcsolataink, akiket egy nagyobb szél könnyedén elfúj mellőlünk, mint a faleveleket. Lehetnek ágaink, amikre fel lehet ugyan mászni, de túl nagy súly esetén letörhetnek. Csak azok az igazán értékes kapcsolataink, amik gyökerekként táplálnak minket, akikből probléma esetén is újra és újra ki tudunk hajtani, újra tudunk építkezni.

Sziasztok,

Jó a téma, mert jelentem, belebuktam a heti egy poszt írásába, részben lustaság, részben időhiány, de inkább arról volt szó, hogy nem álltak össze a gondolatok, mondhatnánk úgy is, hogy alkotói válság ütötte fel a fejét ���

És itt álljunk meg egy szóra, minden elismerésem a bloggereknek, vloggereknek, hogy hetente tudnak előállítani tartalmat. Emelem a virtuális kalapomat.

Na akkor csapjunk bele, Sokszor látom a mai szülőknél, hogy egy olyan teljesítmény, és siker centrikus tudatban nevelik a gyerekeket, már kis kortól, hogy a gyerek teljesen önkép zavaros lesz, és az egója összezavarodik. Ez több dologra visszavezethető, van ez a szülői kompenzálás, amit én nem kaptam meg kiskoromba azt majd a gyerekemnél kompenzálom szitu, rá erősít erre ez a fura világ is ebből a szempontból, mert a facebook, instagram faktor nagyon rásegít erre a folyamatra, és nem hogy a szülők nem bírják ezt helyén kezelni, de a gyerekek is beleőrülnek a like gyűjtésbe, meg az egymásra licitálásra, értéktelen az ember ha nem sikeres, nincs jó autója sok pénze, és mit csinál a szülő, egyrészt ő is ezt látja social mediába, hogy a munkatársam megint Balin van nyaralni, meg új autót vett…stb. tehát duplán torzul az ego, a gyereknek is meg a szülőnek is. De úgy gondolom a legnagyobb probléma ami ezt okozza, azaz hogy félnek a gyerekük bukásától a szülők.

Alapból nehéz egy hamis önigazolásokkal kikövezett úton a gyerekednek a megfelelő irányt megmutatni. Figyelem! Kemény lesz a megoldás, mindenkinek fájni fog, de legfőképpen nekünk szülőknek. Hagyni kell elbukni a gyereket, hagyni kell, hogy fájjon és el kell engedni a kezét, mert ha nincs bukás, sosem lesz igazi siker. Nem láttam még olyan gyereket, aki úgy tanult meg járni, hogy egyszer sem eset el, nincs ilyen, nem létezik. Tudom hogy nehéz de hagyni kell a gyereket besétálni a csapdákba, hagyni kell hogy találkozzon a kudarc élménnyel, ha nem ismeri meg ezt az érzést, nem találkozik, ezzel a élethelyzettel, nem fog tudni helytállni a világba. Tehát amikor óvjuk, féltjük a gyereket még a széltől is gondoljunk arra, hogy ezzel rosszat csinálunk, és nem erősítjük a gyerek egoját hanem romboljuk. Részben ez a csonka családok miatt is erősödött fel ez a túlféltés, mert anyuka, apuka túl akarja licitálni egymást, nincs egyensúly, ezért a gyerek issza meg a levét.

Jó Oké, nagy nehezen feldolgozzuk, hogy igen a mi csemeténk, nem mindenható, követ el hibákat, bármennyire is hihetetlen, nem tudunk mindenhol ott lenni, és burokba tartani, és tuningolni az egoját, ezt feldolgoztuk, és visszafogjuk magunkat. NO DE, jön a kérdés, hogy elbukott a gyerek, végig néztem, hazahozta az egyest, mi lesz most, mit tudok én tenni. Most jön a meglepetés, SEMMIT, el kell fogadni, hogy ezekben a szituációkban nincs megoldás, tanulja meg a gyerek egyedül feldolgozni a kudarc élményeket, tanulja meg hogy ezért az egyesért ő a felelős, ő csinálta, nincs kire mutogatni, ott áll egyedül, ő csinálta a bajt, ki kell javítania. (itt hallkan megjegyzem, hogy sajnos a gyakorlat az, hogy a szülők a tanárt, az edzőt vagy bárkit aki részt vett az eseményben kezdik el hibáztatni, de még véletlenül sem a gyereket, ami teljesen zsákutca, de mélyebben ezt a témát nem akarom boncolgatni) Kérdezem én mikor mi elbuktunk, vagy kudarcot vallottunk, nem, hogy a szüleink nem segítettek, de sokszor el sem mertük mondani a problémáinkat, és mégis túl éltük, sőt nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttünk, és később ezekből a tapasztalatokból tudtunk építkezni.

Erre való a gyerekkor, hogy elessünk és újra felálljunk, tanuljunk, gyűjtsünk tapasztalatot, ne fosszuk meg a gyerekeinket ettől.

„Amikor újszülöttként bömböltél, ételt, törődést követeltél, amikor pici babatestedet megtanítottad állni, járni, futni minden fájdalmas bukás ellenére, amikor kis csúszómászóból emberré növekedtél, nem voltál gyenge. Hanem végtelenül erős. Később lettél gyenge, amikor elvesztetted a hitedet, amikor megijedtél a világtól, amikor hagytad, hogy a rossz körülmények elszívják erődet, és meggyengítsenek, akkor lettél gyenge.”

Sziasztok!

Úgy gondolom, hogy ez a gyerekvállalás utáni legnagyobb változás az ember életében, hogy szinte nullára redukálódik az énidő. Minden szarra felkészítik az embert, a köldökcsonk levételétől kezdve a szélcsövezésig, de az hogy mentálisan felkészítsék a szülőket a gyerek érkezésére, arról a világon senki nem beszél, és ami borzasztó, hogy a szülői társadalom sem őszinte, és nagyon kevés őszinte szó esik a szülök között, ezt sajnos ez az „Instagram anyukák, Facebook apukák” jelenség sem erősíti.

Ügye most nagyon népszerű CSOK, családok éve, stb kezdeményezés, meg elhangzottak ilyen mondatok a legnagyobb vezértől, hogy meg kell egyezni a nőkkel hogy szüljenek minél többet. Viszont ez a családgondozásnak nevezett dolog ez itt Magyarországon teljesen félrement és értelmezhetetlen számomra. Igazából pedig ennek rendkívül fontos szerepe lenne, hogy a szülök több gyereket vállaljanak, illetve hogy egyáltalán vállaljanak. Mert nyilván az egy csoda, ha az embernek gyereke születik, gyakorlatilag az ember életében nagyobb dolog nem is történhet, de borzasztó fontos lenne egy fejlett társadalomban, hogy a szülök érzelmileg is készen álljanak a gyerek érkezésére, hogy feltudjanak készülni, hogy igen, lesz úgy hogy 3-4 órát fogtok aludni, lesz olyan, hogy elképzelésed sincs hogy mi a baja a gyereknek, pedig üvölt már 2 órája, és teljesen tehetetlen vagy, sőt lesz olyan, hogy sem a munkába, sem otthon nem tudsz helytállni, mert már annyira kimerült vagy a kialvatlanságtól. És akkor a szorongásokról ne is beszéljünk, jól nevelem-e a gyereket? jó szülök vagyunk-e? adjak-e csokit vagy nem, mert később lehet ezért lesz cukorbeteg? nézzen-e youtubeon mesét, már most függő lesz? és millió egy olyan pici apró szorongás van, ami a gyerek érkezésétől beköltözik az ember életébe, és ahhoz, hogy ez rendben a helyén tudjuk kezelni, egy lelkileg nagyon erős anyukára és apukára van szükség, mert a gyerkőc ebből fog tudni táplálkozni. Az ideális állapot, ha mind a két szülő rendben van és stabil, de inkább az a jellemzőbb, hogy ha anyuka türelme elfogy kimerült fáradt, akkor jön az apuka és hagyja feltöltődni anyut, addig természetesen az apuka merül le, és ez így váltakozik, a nagy baj akkor szokott lenni, amikor mind a két szülő lemerült, ezt nem szabad hagyni és ha véletlenül ez van, szólni kell a nagyszülőnek, vagy bébiszittert hívni. Ezeket a sorokat könnyű amúgy így utólag leírni, csak amikor ebben benne vagy, felismerni nehéz, és ehhez kell az hogy nagyon erős önismerete legyen az embernek, nagyon jól ismerje a párja képességeit, és a sajátjait, hogy az egyensúly beálljon. Na és akkor itt fordulunk rá az énidőre, és annak megfelelő kihasználására, mert ez mindennek az alapja. Gyerkőc előtt ezzel túl sok gond nem volt mert, időbőség volt, jutott idő magadra, jutott idő párodra, családodra, viszont ez felborult, mert mindenki elé helyezzük a gyermekünket, alárendelünk mindent, és az énidőd leszűkül. Na és most jön a poén, mikor van egy mikrópihenésnyi időnk, azt is módszeresen elbasszuk, mert elővesszük a telefont és még ezekben a mikróidőkben sem magunkkal foglalkozunk. Nekem másfél évnek kellett eltelni, hogy erre rájöjjek és rendszert tudjak felépíteni, mert a mai világba, csak akkor tudsz töltődni, ha jól kihasználod az énidőt. Most jön a kérdés, hogy akkor mi az ÉNIDŐ? nagyon egyszerű a válasz, mindenkinek az a tevékenysége, amivel töltődni tud, ha ez az alvás, akkor az alvás, ha a relaxáció, meditáció könyvolvasás vagy éppen a futás, sportolás bármi, CSAK NE A TELEFON LEGYEN. Bevallom őszintén, hogy mint telefon függő írom ezeket a sorokat, és nagyon nagy erőfeszítések útján tudom csak rávenni magam, hogy magammal foglalkozzak, még úgy is, hogy tisztában vagyok ennek fontosságával. Nagy harc ez, de érdemes ebbe energiát fektetni, igazából ez generációs probléma, aminek a következményeit nem látjuk, de azt tudom, hogy a gondolkodó ember létezésének a kulcsa, hogy tudjunk magunkkal foglalkozni, merjünk egyedül lenni, és építsük a jellemünket, mert később ez az életünk minden terén ki fog hatni.

Tehát Apukák, ha a párotok meglep egy kis szabadidővel, okosan felhasználni, nincs telefon, nincs hülye hír olvasás, facebook, insta, meg egyebek, mert ezek nem töltenek, csak leszívnak.

és végül íme egy videó, ami szintén ezt a témát boncolgatja, és elgondolkodtató.

Sziasztok

Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy fancy anyukák blog dömpingjében nyissak egy teret az apukáknak is. Célom, hogy kialakítsunk egy olyan közönséget ahol őszintén megtudjuk beszélni a tapasztalatainkat a gyereknevelésről, megbeszéljük gondolatainkat, kétségeinket, és természetesen minden sz@rt amit hüvelygombáról tudni kell.

Igazából ezt a blogot egy virtuális kocsmaként szeretném üzemeltetni, kár hogy sör nincsen. De mindenki otthon miközben olvassa nyugodtan piszentsen egyet nevemben is.

Magamról pár gondolat Erdős Gábornak hívnak, 34 éves vagyok, aki egy gyönyörű 2 éves fiú apukája. Fiamat Dénesnek hívják. Boldog házasságban élünk feleségemmel Adriennel. Természetesen, mint minden családba a gyerekünk érkezése után nálunk is minden a feje tetejére állt. Az összes barátom, aki már apuka volt, mondogatta, hogy minden meg fog változni, de hát persze én ezt nem hittem el, mert majd én leszek a kivétel, az én fiam egyből ír, olvas számol, nem sír... Hát nem így lett. Egészen az első napig amíg Dénest haza nem hoztuk a kórházból, ez a kép élt bennem, teljesen úgy gondoltam, hogy az én fiam soha nem fog sírni, és simán megugorjuk ezt szülővé válást. Nem tudom mit csinálnak a kórházban a gyerekekkel, de szerintem mielőtt haza engedik a szülőkkel, adnak valami nyugtató löketet, mert 3-4 órát csendben aludt, mi feleségemmel álltunk felette, és önelégülten nyugtáztam, hogy ez pipa én megmondtam. Viszont utána, kemény 3-4-5 óra üvöltés, éhség, hasfájás, stb. Természetesen teljes pánik, összeomlás újra tervezés. Igazából akkor éltem meg egy olyan érzést amit azóta is elraktároztam, mert úgy gondolom az ember életében, nagyon kevés olyan szituáció van az életében, amire nincs ráhatása, és akkor éreztem azt, hogy itt van velünk Dénes aki egy isteni adomány, már azt is nehéz feldolgozni, hogy igen ő a te fiad, te leszel az ő példaképe te fogod megtanítani biciklizni, te mész érte majd a diszkóba, és ez a kis csöppségnek valami baja van mert csak sír és csak sír. Mindent megtennél érte, mindenedet oda adnád neki, csak meg tud nyugtatni, hogy enyhíts az ő fájdalmán vagy éhségén. Úgy gondolom minden férfiember életében ekkor kezdődik el az Apává válás, ettől a pillanattól kezdve jön rá, hogy egy olyan úton indult el amit tud majd egy picit befolyásolni, beleszólni de igazából irányítani sosem. Úgy gondolom, hogy az apaság olyan, hogy mindenki csinálja valahogy, de hogy a végén mi lesz belőle azt senki nem tudja. Sokan kérdezik tőlem, hogy mit tanácsolok, mindenki fél, hogy milyen szülő lesz belőle, hogy fog majd helytállni, azokat az értékeket át fogja-e tudni adni az ő gyerekének... Erre csak egy mondattal tudok megnyugtatni mindenkit: A szeretetet nem lehet túl adagolni. 

Ja honnan van az Apagép, az első nap sikertelensége után, viszont sikerült egy olyan jól összeszokott párossá válni a feleségemmel, hogy sikerült egy nagyon szuper kis napirendet kialakítani, illetve egy nagyon jó élet ritmust beállítani Dininek, természetesen nekem ebben sok érdemem nincs, ez a Feleségem profizmusát dicséri, de mint háttér személyzetként teljesen jól helytálltam. Az esti procedúrára már, mint egy robot üzemmódot alkalmaztunk a fürdetéskor megvolt a teljes forgatókönyv mérlegelés, fürdés, kád behozatal, majd kivisz, tej melegítés altatás, esti felkelés etetés stb. és majd egy 3 hét után önironikusan megjegyeztem, hogy már nem is szülők vagyunk hanem Anyagép meg Apagép. 

Jöhet a komment cunami csak őszintén, régóta készülök erre blog írására, úgyhogy gyűjtöttem témákat sok ötletem van, nem ígérgetek, de próbálok a heti egy posztra rámenni.