Sziasztok,

Jó a téma, mert jelentem, belebuktam a heti egy poszt írásába, részben lustaság, részben időhiány, de inkább arról volt szó, hogy nem álltak össze a gondolatok, mondhatnánk úgy is, hogy alkotói válság ütötte fel a fejét ���

És itt álljunk meg egy szóra, minden elismerésem a bloggereknek, vloggereknek, hogy hetente tudnak előállítani tartalmat. Emelem a virtuális kalapomat.

Na akkor csapjunk bele, Sokszor látom a mai szülőknél, hogy egy olyan teljesítmény, és siker centrikus tudatban nevelik a gyerekeket, már kis kortól, hogy a gyerek teljesen önkép zavaros lesz, és az egója összezavarodik. Ez több dologra visszavezethető, van ez a szülői kompenzálás, amit én nem kaptam meg kiskoromba azt majd a gyerekemnél kompenzálom szitu, rá erősít erre ez a fura világ is ebből a szempontból, mert a facebook, instagram faktor nagyon rásegít erre a folyamatra, és nem hogy a szülők nem bírják ezt helyén kezelni, de a gyerekek is beleőrülnek a like gyűjtésbe, meg az egymásra licitálásra, értéktelen az ember ha nem sikeres, nincs jó autója sok pénze, és mit csinál a szülő, egyrészt ő is ezt látja social mediába, hogy a munkatársam megint Balin van nyaralni, meg új autót vett…stb. tehát duplán torzul az ego, a gyereknek is meg a szülőnek is. De úgy gondolom a legnagyobb probléma ami ezt okozza, azaz hogy félnek a gyerekük bukásától a szülők.

Alapból nehéz egy hamis önigazolásokkal kikövezett úton a gyerekednek a megfelelő irányt megmutatni. Figyelem! Kemény lesz a megoldás, mindenkinek fájni fog, de legfőképpen nekünk szülőknek. Hagyni kell elbukni a gyereket, hagyni kell, hogy fájjon és el kell engedni a kezét, mert ha nincs bukás, sosem lesz igazi siker. Nem láttam még olyan gyereket, aki úgy tanult meg járni, hogy egyszer sem eset el, nincs ilyen, nem létezik. Tudom hogy nehéz de hagyni kell a gyereket besétálni a csapdákba, hagyni kell hogy találkozzon a kudarc élménnyel, ha nem ismeri meg ezt az érzést, nem találkozik, ezzel a élethelyzettel, nem fog tudni helytállni a világba. Tehát amikor óvjuk, féltjük a gyereket még a széltől is gondoljunk arra, hogy ezzel rosszat csinálunk, és nem erősítjük a gyerek egoját hanem romboljuk. Részben ez a csonka családok miatt is erősödött fel ez a túlféltés, mert anyuka, apuka túl akarja licitálni egymást, nincs egyensúly, ezért a gyerek issza meg a levét.

Jó Oké, nagy nehezen feldolgozzuk, hogy igen a mi csemeténk, nem mindenható, követ el hibákat, bármennyire is hihetetlen, nem tudunk mindenhol ott lenni, és burokba tartani, és tuningolni az egoját, ezt feldolgoztuk, és visszafogjuk magunkat. NO DE, jön a kérdés, hogy elbukott a gyerek, végig néztem, hazahozta az egyest, mi lesz most, mit tudok én tenni. Most jön a meglepetés, SEMMIT, el kell fogadni, hogy ezekben a szituációkban nincs megoldás, tanulja meg a gyerek egyedül feldolgozni a kudarc élményeket, tanulja meg hogy ezért az egyesért ő a felelős, ő csinálta, nincs kire mutogatni, ott áll egyedül, ő csinálta a bajt, ki kell javítania. (itt hallkan megjegyzem, hogy sajnos a gyakorlat az, hogy a szülők a tanárt, az edzőt vagy bárkit aki részt vett az eseményben kezdik el hibáztatni, de még véletlenül sem a gyereket, ami teljesen zsákutca, de mélyebben ezt a témát nem akarom boncolgatni) Kérdezem én mikor mi elbuktunk, vagy kudarcot vallottunk, nem, hogy a szüleink nem segítettek, de sokszor el sem mertük mondani a problémáinkat, és mégis túl éltük, sőt nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttünk, és később ezekből a tapasztalatokból tudtunk építkezni.

Erre való a gyerekkor, hogy elessünk és újra felálljunk, tanuljunk, gyűjtsünk tapasztalatot, ne fosszuk meg a gyerekeinket ettől.

„Amikor újszülöttként bömböltél, ételt, törődést követeltél, amikor pici babatestedet megtanítottad állni, járni, futni minden fájdalmas bukás ellenére, amikor kis csúszómászóból emberré növekedtél, nem voltál gyenge. Hanem végtelenül erős. Később lettél gyenge, amikor elvesztetted a hitedet, amikor megijedtél a világtól, amikor hagytad, hogy a rossz körülmények elszívják erődet, és meggyengítsenek, akkor lettél gyenge.”